Az autonóm lelkiismeret eszményét nem a felvilágosodás találta fel, de a felvilágosoáds tette általános eszménnyé.

A lényege a lelkiismereti szabadság: semmiféle politikai vagy vallási tekintély nem uralkodhat a személyes lelkiismeret felett. 

Az autonóm lelkiismeret nem azt jelenti, hogy mindenki önmaga számára szab törvényt, nem azt jelenti, hogy a törvény uralma helyére az egyéni önkény kerül.

Az autonóm lelkiismeret az egyetemes erkölcsi törvényhez való személyes viszonyulást feltételez. Amit ez az eszmény tagad, az nem a törvény, hanem az önkény; az hogy bárki jogot formálhat arra, hogy erkölcsi ítéletet mondjon a személyes lelkiismeretem felett.

Az autonóm lelkiismeret  önmagában nem létezhet, csak a világi és a szellemi törvényhez való viszonyunkban. Ha ez a két viszony bármelyike, akkor az autonóm lelkiismeret elveszíti alapját.

Erich Fromm  részletesen elemzi azt a különbséget, amely a humanista etika (autonóm lelkiismeret)  és a tekintélyelvű etika között fennáll. (lásd: Az Önmagért való ember, Napvilág Kiadó, 1998.) 

Az autonóm etikát gyakran összekeverik az individualizmussal, újabban pedig egyfajta szitok-bélyegként sütik rá a "liberális" jelzőt. Az autonóm etika a lelkiismeret szabadságát jelenti, amely lehetőséget ad arra is, hogy valaki az önző szempontja szerint cselekedjen, haszonelvű vagy hedonista életmódot válasszon, és lehetőséget ad arra is, hogy valaki az élővilág szenvedéseinek enyhítésén munkálkodjon. 

Az autonóm lelkiismeret eszménye mintha csődben lenne, de ezt csak azok terjesztik róla, akik saját világi vagy szellemi hatalmuk növelése érdekében a függőségi viszonyok újra-rendezésén munkálkodnak. 

Az autonóm lelkiismeretnek két pillére van:

1. az egyetemes felelősségérzet a szenvedések csökkentésért és a személyes élet szabad kibontakozásának lehetősőgeiért
2. a nyitottság az emberiség szellemi (spirituális) értékei felé, amelyeket a vallási, filozófiai és művészeti hagyományok közvetítenek.

Amikor az autonóm lelkiismeret lemond arról, hogy - a maga sajátos lehetőségeinek korlátai között - küzdjön egy igazságosabb és szabadabb világért, amikor lemond arról, hogy keresse a szellemi világosság hiteles útjait, akkor mindkét vonatkoztatási pontja elvész. 

Beáll az anómia (törvény-nélküliség) állapota, amely szorongásokhoz vezet, és mint látjuk, kétségbeesett identitás-éhséget okoz. Az autonómia felszámolja önmagát, az ember jó alany lesz különféle politikai, nemzeti, vallási tömeghisztériák megváltó ígéretei számára. 

A jelenkor nyugati társadalomban jól felismerhetők az anómia tünetei.

A felvilágosodás híveink nagy része szintén elárulta az eredeti humanista értékeket, és úgy véli, elegendő, ha ügyesen alkalmazkodik a világ ellentmondásaihoz. Konformista lett és közönyössé vált a szellemi világosság útjai iránt is. A tolerancia eszménye relativizmussá torzult.

Márpedig ennek a világnak a mai ellentmondásai a felvilágosodás örökségéből,  a modernitás válságából adódnak, éppen az autonóm lelkiismeret eszményének összezavarodásából. Az egész XX. század erről tanúskodik!

A felvilágosodás eszménye ezért erőtlen ma, és ezért nem képes jelenleg adekvát alternatív perspektívát kínálni a jelen nagy kihívásaira.    

Az autonóm lelkiismeret eszményét a felvilágosodás ellenségei mindenkor tagadták. Ezek az erők ma ismét tömegesen készülnek arra, hogy lerombolják a személyes szabadság eszményét. Van aki az iszlám nevében, van aki a kereszténység nevében, van aki a nemzet nevében. A céljuk azonban közös.        

Azoknak, akik számára fontos az emberi szabadság, fontos az autonóm lelkiismeret, nincs más választásuk, mint közösen munkálkodni egy globális etika világra hozása érdekében. Az emberiség meg fogja szülni ezt az eszményt, amellyel várandós már évszázadok óta, számomra ez nem kétséges. Vagy belehal. 

A globális etika pedig csak a szellemi világosság által megvilágosított racionalitás útján jöhet világra. 

Vannak szavak, amelyek igen sokféle jelentést hordoznak. Egymással ellentétes, egymást kizáró jelentéseket is. A világosság is ilyen szó. 

Hányféle világosság van?

• a szemünk fénye (fizikai világosság)
• az értelem világossága (racionalitás)
• a szív világossága (lelkiismeret) 

Ezen kívül ismerjük:

• az igazság fényét (szellemi világosság) 
• a megtévesztés káprázatát (luciferi fény)

Ficino két világosságról beszél:

• a velünk született (természetünkkel adott) 
• és a megszerzendő (szellemi)

Képzeljünk el egy kis rövid animációs filmet a képernyőnkön, talán lesz majd valaki, aki elkészíti. 

A képernyő közepén egy palota központi terme látható, a falak csupa tükörből. A teremben ott látjuk magunkat és környezetünket, ahogy körbe nézünk a falakon, a tükrökben megelevenedik egész életünk, múltunk és jövőnk. Van olyan tükör, amely röntgenszerűen mutat minket, van olyan, amely mágneses térképként tárja elénk saját világunkat. Ahogy az egeret mozgatjuk, egyre többet értünk önmagunkból, egyre többet értünk a világunkból. 

Aztán ahogy ránagyítunk a képre, azt látjuk, hogy amit kezdetben valami egységnek láttunk, az pontszerű részekre esik, mintha egy vízesés vízcseppjeinek sodrására vetülne rá az egész világunk, az elemi pixelek szintjét tekintve már nem tudjuk, hol is vagyunk, mi az, ami egyáltalán valóságos ebben a vízióban.

Amint az egerünkkel tovább játszadozunk, egyszer csak megérintünk egy pontot a képernyőn, amely egy érdekes új perspektívát nyit meg.A  palota tükörtermének tükreiről ugyanis kiderül, hogy azok un. detektívtükrök, azaz olyan tükrök, amelyek az egyik irányból tekintve tükrök, a másik oldalról tekintve viszont áttetsző ablakok. A palota egy napfényes tájban tündököl. 

Miután rácsodálkoztunk a palota-kert fényeire, egerünkkel visszamegyünk a tükörterembe, és elkezdünk keresgélni az átlátszatlan tükör-falakon, hátha találunk rajtuk olyan pontot, amely ablakot nyit a kerti napfényre.

Már tudjuk, hogy miféle világosságot keresünk, túl azon, amit a tükörteremben élvezhetünk. Keresgélésünk nem lesz hiábavaló, minden falon találunk egerünkkel olyan pontot, amely ablakszerűen kinyílik. A külső tér fénye és a belső tükör-terem fénye között így különös interferencia jön létre, a tükrökben látható filmeken  a valóság új, eddig ismeretlen dimenziói fénylenek fel. 

A felvilágosodás a velünk született természetes fény, az értelem lázadása volt. Jogos lázadás. Az értelem nem a szellemi fény ellen lázadt, hanem azon tekintélyek ellen, akik egy szellemi világosságra hivatkozva akartak uralkodni az emberi élet felett. A felvilágosodás a palota tükörfalairól tépte le a függönyöket, és ablakok helyett tükröket talált. A teremben nőtt a világosság, a világ működése érthetőbb lett. Azonban egy időre elveszett a tudás arról a másik (isteni) fényről, amelyet Ficino említett, arról, amelyről Buddha is, Próféta és Előhírnök Keresztelő János is, a Názáreti Jézus is beszélt. Arról a világosságról, amelyet Platón a híres barlang-hasonlatában is említ.

A felvilágosodás maradandó értéke az autonóm lelkiismeret és a világ varázstalanítása. Az irracionális tekintélyek hatalmának kérdésessé tevése. Ez ma sem tetszik azoknak a világi és vallási tényezőknek, akik az emberek tudata felett hatalmat kívánnak a maguk számára. A felvilágosodás ezért került ma ismét támadások kereszt-tüzébe. Akinek tudása van a szellemi világosságról, annak számára nem lehet kétséges, hogy a szellemi fény felé csak a lelkiismeret szabadsága nyit ablakot, és a szellemi világosság mindenkor kitágítja a szabadság terét, sohasem szűkíti azt.               

A felvilágosodás terjesztése mellett elkötelezett körök többnyire ma is összetévesztik a tükörterem káprázatos fényét a szellemi világossággal, az utóbbit nem tekintik valóságosnak, arról már csak jelképes értelemben beszélnek.

A felvilágosodás ellenfelei pedig a racionalitás tükreit szeretnék ismét vastag szőnyegekkel befedni, helyreállítva a világ varázstalanítása előtti állapotot, felszámolva az autonóm lelkiismeretet.                          

Manapság egy új bábeli nyelvzavar tanúi lehetünk, a szavakat önkényesen, eredeti jelentésükből kiforgatva használják, így azután az emberek egymás mellett elbeszélnek, valódi párbeszéd igen ritkán alakul ki még értelmes emberek között is. Elveszett a közös nyelv. Ezért ideje Konfuciusz (i.e. 551-479.) tanácsát megfogadnunk.    

Konfuciuszt megkérdezték egyszer, hogy mit tenne először, ha az uralkodó kormányzásra kérné fel. Ő ezt válaszolta: 

A Mester ezt mondta:

"A legfontosabb a nevek helyreigazítása kell legyen!"

"Ha a nevek nincsenek helyreigazítva, 

akkor a beszédnek sincs meg az összhangja,

Ha a beszédnek nincs meg az összhangja,

akkor a ténykedések sem lesznek megvalósíthatóak."

"Ezért a nemesb ember által használt nevek

a beszédben mindig alkalmazhatók,

szavai pedig mindig tettre válthatók;

Beszédjében a nemesb ember 

soha nem vesz semmit jelentéktelennek!"

Lun jü XIII,3. (Őri Sándor ford.)

Konfuciusz sírja ma is zarándokhely:  

Konfuciusz templomi emléktáblája:

Zarathusztra követői a tűz tisztelői voltak. A szentélyben a szent tűz örökké égett. Ostobaság lenne azt hinni, hogy csupán az égési folyamatot imádták, a tűz az örök fény, a teremtő, éltető és pusztító erő szimbóluma.  Az iráni tűz-szentély jobb felső sarkában egy háromszöget látunk, ez a tűz ősi szimbóluma. A tűz ugyanaz a jel, amely Mózes életében a csipkebokorban szólal meg, sorsfordító erővel.

A nagy reneszánsz gondolkodó, Marsilio Ficino (1433.1499) a lélek kétféle fényéről beszél. Ma a "lélek" szó helyett talán inkább a tudatról kell beszéljünk. Ficino szerint "az isteni gondviselés rendelte úgy, hogy a lélek ura legyen önmagának, és hol mindkét fényével, hol csak az egyikkel egyaránt élhessen." [Marsilio Ficino: A szerelemről, Ford. Imregh Monika, Articus kiadó Budapest, 2001.39-42.old.]  Az első fény az emberrel veleszületett, természetes fény, Ez teszi lehetővé, hogy az ember "egy másik, még ragyogóbb fénysugarat is befogadhasson". A két fényt összekötve "két szárnyon röpülhet a magasabb tartományokba". Ám az ember egy idő után "a két fénye közül csak az egyikkel törődött, a másikat pedig elhanyagolta." Ha Ficino ma írna, akkor három fényről beszélne már. Az ő idejében még nem ismerték az elektromosságot, nem ismerték sem a mesterséges fényt, sem a mesterséges intelligenciát. Ma minden bizonnyal arra figyelmeztetne, hogy az ember fokozatosan elfeledkezett az égi tűzről, és megteremtette a mesterséges fényt. A varázstalanított világ a tudomány varázslataival kápráztatja el a mai embert, aki egyre inkább összetéveszti a létezés szellemi dimenzióit a virtuális valósággal. Azonban "az értelmet a saját fényével való  vizsgálódás nagy erővel az isteni fény visszaszerzésére ösztönzi." Mindezt végig gondolva korunk számára új jelentést nyer a tűz jele és annak három csúcsa.  

Előhírnök és Keresztelő János apja főpap volt. Vajon ő miért nem a templomi szolgálatot választotta? Talán kiábrándult a formalizált vallási életből, azért vonult a pusztába. Emigrált  a vallásból, mert nem formákat keresett, hanem igazságot. A pusztába kiáltó szó volt, noha mégis sokan meghallották ezt a szót. Azt kiáltotta, hogy forduljatok meg, forduljatok a jövő felé. Ne folytassátok az öncsalást, szakítsatok az elvtelen konformizmussal. Hagyjátok magatok mögött a hamisságot. Nem épített közösséget, a vízbemerülésnél ő csak egy tanú volt, az őszinte szándék megszületésének tanúja. Hasonlóan ahhoz, ahogyan egy buddhista szerzetes tanúként van jelen, amikor a tanítvány menedéket vesz a tudat tiszta természetében. Nem ígért sikeresebb életet senkinek sem. Nem volt motivációs tréner. Nem vájkált senki múltjában, nem volt pszichoanalitikus. Az ő élete sem volt egy sikertörténet. Börtönben halt meg, miközben unokatestvérhez szegődött több tanítványa.Tisztelte a nép, de senki nem védte meg a zsarnok aljasságától. Nem szervezett maga köré olyan mozgalmat, amelynek vezére akart volna lenni. Mégis, ha a szellemi világosságról beszélünk, az emberiség egyik legnagyobb alakját látjuk benne. Egy határvonalon áll ő,de ez a határ nem a zsidóság és a hellenizmus, nem a zsidóság és a későbbi kereszténység között húzódik. Ez a határ nem kultúrák között húzódik, hanem a tudat sötétsége és a világosság között. Személye népek és vallások fölé magasodik.

A kép középpontjában az újszülött Jánost Mária tartja karjaiban. Mária nagynénje volt Erzsébet, János anyja. Mária ekkor már várandós volt...  

Az egykori delphoi szentély Apollón személyéhez kapcsolódott, aki a Napot is szimbolizálta. Ficino emlékeztette kortársait Apollón „három parancsára”, amelyre szüksége van mindazoknak, akik a Világosság szent templomába be akarnak lépni. (Pico della Mirandola)

Az első parancs:

„Semmit ne vigyél túlzásba!” (görög: méden agan), avagy: Mindent mértékkel! Ez a helyes mérték megőrzésének törvénye. Tudjuk, hogy a „hübrisz”-t (gőg, kevélység, elbizakodottság, mérték-vesztés) görögök minden bűn kezdetének tekintették.

A második parancs:

„Ismerd meg önmagad!”, (avagy Ébredj önmagadra! Térj magadhoz!) Keresd a választ: Ki vagy te valójában? A régi korok számára az önismeret nem csupán az ember vágyainak és félelmeinek a tudatosodását jelentette, nem csupán a világhoz való érzelmi viszonyulásának reflexív ismeretét. Az önismeret célja nem csupán egy hatékonyabb élet, hanem a mindenséggel (kozmosz) való összhang. Az önmagát felismerő ember ráébred arra, hogy saját igazi valója nem azonos sem az én-tudattal, nem azonos érzelmeivel és gondalataival, nem azonos semmiféle identitással, és nem azonos az élet-történetével sem.

A harmadik parancs:

„E”. Ez igen titokzatos. Egyetlen szent betű. Plutharchostól maradt fenn erről egy igen fontos írás.  Plutharchos nyomán elfogadhatjuk, hogy az „E” annyit jelent, hogy „en”, ami görögül azt jelenti: „(Te) vagy!” Én csak annyiban vagyok, amennyiben Te vagy, benned és általad vagyok önmagam. Én: Te vagyok. Nélküled semmi vagyok. Nem hitvallás, nem tanítás, hanem szellemi felismerés. Megragadottság.         

Irodalom:

Imregh Monika (ford.): Plutarchos: a delphoi epszilonról, in: Orpheus Noster, V.évf. (2013.) 4. szám 113-144.old.) 

Ananda K. Coomaraswamy: A:delphoi "E", Ford. Buji Ferenc