Az autonóm lelkiismeret eszményét nem a felvilágosodás találta fel, de a felvilágosoáds tette általános eszménnyé.
A lényege a lelkiismereti szabadság: semmiféle politikai vagy vallási tekintély nem uralkodhat a személyes lelkiismeret felett.
Az autonóm lelkiismeret nem azt jelenti, hogy mindenki önmaga számára szab törvényt, nem azt jelenti, hogy a törvény uralma helyére az egyéni önkény kerül.
Az autonóm lelkiismeret az egyetemes erkölcsi törvényhez való személyes viszonyulást feltételez. Amit ez az eszmény tagad, az nem a törvény, hanem az önkény; az hogy bárki jogot formálhat arra, hogy erkölcsi ítéletet mondjon a személyes lelkiismeretem felett.
Az autonóm lelkiismeret önmagában nem létezhet, csak a világi és a szellemi törvényhez való viszonyunkban. Ha ez a két viszony bármelyike, akkor az autonóm lelkiismeret elveszíti alapját.
Erich Fromm részletesen elemzi azt a különbséget, amely a humanista etika (autonóm lelkiismeret) és a tekintélyelvű etika között fennáll. (lásd: Az Önmagért való ember, Napvilág Kiadó, 1998.)
Az autonóm etikát gyakran összekeverik az individualizmussal, újabban pedig egyfajta szitok-bélyegként sütik rá a "liberális" jelzőt. Az autonóm etika a lelkiismeret szabadságát jelenti, amely lehetőséget ad arra is, hogy valaki az önző szempontja szerint cselekedjen, haszonelvű vagy hedonista életmódot válasszon, és lehetőséget ad arra is, hogy valaki az élővilág szenvedéseinek enyhítésén munkálkodjon.
Az autonóm lelkiismeret eszménye mintha csődben lenne, de ezt csak azok terjesztik róla, akik saját világi vagy szellemi hatalmuk növelése érdekében a függőségi viszonyok újra-rendezésén munkálkodnak.
Az autonóm lelkiismeretnek két pillére van:
- az egyetemes felelősségérzet a szenvedések csökkentésért és a személyes élet szabad kibontakozásának lehetősőgeiért
- a nyitottság az emberiség szellemi (spirituális) értékei felé, amelyeket a vallási, filozófiai és művészeti hagyományok közvetítenek.
Amikor az autonóm lelkiismeret lemond arról, hogy - a maga sajátos lehetőségeinek korlátai között - küzdjön egy igazságosabb és szabadabb világért, amikor lemond arról, hogy keresse a szellemi világosság hiteles útjait, akkor mindkét vonatkoztatási pontja elvész.
Beáll az anómia (törvény-nélküliség) állapota, amely szorongásokhoz vezet, és mint látjuk, kétségbeesett identitás-éhséget okoz. Az autonómia felszámolja önmagát, az ember jó alany lesz különféle politikai, nemzeti, vallási tömeghisztériák megváltó ígéretei számára.
A jelenkor nyugati társadalomban jól felismerhetők az anómia tünetei.
A felvilágosodás híveink nagy része szintén elárulta az eredeti humanista értékeket, és úgy véli, elegendő, ha ügyesen alkalmazkodik a világ ellentmondásaihoz. Konformista lett és közönyössé vált a szellemi világosság útjai iránt is. A tolerancia eszménye relativizmussá torzult.
Márpedig ennek a világnak a mai ellentmondásai a felvilágosodás örökségéből, a modernitás válságából adódnak, éppen az autonóm lelkiismeret eszményének összezavarodásából. Az egész XX. század erről tanúskodik!
A felvilágosodás eszménye ezért erőtlen ma, és ezért nem képes jelenleg adekvát alternatív perspektívát kínálni a jelen nagy kihívásaira.
Az autonóm lelkiismeret eszményét a felvilágosodás ellenségei mindenkor tagadták. Ezek az erők ma ismét tömegesen készülnek arra, hogy lerombolják a személyes szabadság eszményét. Van aki az iszlám nevében, van aki a kereszténység nevében, van aki a nemzet nevében. A céljuk azonban közös.
Azoknak, akik számára fontos az emberi szabadság, fontos az autonóm lelkiismeret, nincs más választásuk, mint közösen munkálkodni egy globális etika világra hozása érdekében. Az emberiség meg fogja szülni ezt az eszményt, amellyel várandós már évszázadok óta, számomra ez nem kétséges. Vagy belehal.
A globális etika pedig csak a szellemi világosság által megvilágosított racionalitás útján jöhet világra.
